Az elmondhatatlan

Bozsik Yvette / Beszélj róla! projekt

Hazafelé vezető félórás gyalogutamon ballagtam a Bahn felé olyan lassan, hogy egy óra alatt sem értem volna oda. A kerítésen át szőlőlevelek hajoltak elém, velük simogattattam az arcomat - különben összeesem a betonon, néha jól esik a lehető leglassabban zuhanni. Honnan tudhattam. Túlvilági tekintetéből? Közhely. A nyaka vonalából, ami jobban hajlik hátra és lassabban csuklik előre. (minél? a normális eloszlás középső túlnyomó többségénél). Mi a villanás ellentéte? "Ne kérdezz ilyen hülyeségeket" - mondta erre legbölcsebb barátom. Megvan: egy árny a falon ami olyan gyorsan (v)illan, hogy csupán baljós érzet lehet. A nyak egy hátrébb eső, szem elől játékosan mindig elbúvó hajlatában, a felszínen könnyed, finoman mozdulatlan, alatta az izomköteg megremeg. Ne keresd láthatóban, hallhatóban, tapinthatóban, stb. Észrevétlen öleli át a fájdalom okát. Még mindig és soha nem enged. Mint egy sorozatlövésnél, a távolból irányított fegyver felmenti az elkövetőt. A testnek széjjel kéne szakadnia, cafatokra hullania, a vér méltatlan megalvadna szinte rögtön: banális katarzis (Robert Capa fotón láttam ilyet+kivégzésnél egy dokumentumfilmben), de a test egyben marad, így kísér(t)i végig. Valamit csak eltáncolni lehet. Hová? a halálba/bele az életbe, mert nincs soha és nincs az ellentéte sem. Így soha és mindig ölelheted úgy hogy bízzon benned. (Nem) mondhatod neki hogy szereted anélkül hogy (ne) állnád lelkedet látó tekintetét: (nem) kell mondanod, ölelned (sem). Mégis hinni fog +szeretni, úgy ahogy csak bolondnak bolondot adatik.