Nobody

Mr. Nobody c. filmben a főszereplő egy érmét hord magánál, aminek az egyik oldalára belekarcolta hogy Igen, a másik oldalára azt, hogy Nem. Bizonyos pillanatokban megnézi, hogy mi van az érme felé néző oldalán: igen vagy nem, erre hagyatkozva továbbmegy a lehetőség irányába / ott marad a lehetőségben vagy kikerüli az adódó lehetőséget. A filmben még rengeteg elvileg tőle független esemény (ok) okozata eléri mint a Donnie Darko elején / végén a Donniera zuhanó hajtómű. Nem megyek bele a Mr. Nobody film párhuzamos életek teóriájába amit egyébként elég bátortalanul feszeget, egy-egy választás eredményét bemutatva ugyan, de az egész felvetést a főszereplő írógéppötyögésébe, fantáziájába ágyazva. "Valamennyi ösvény a helyes ösvény. Minden lehetne bármi más is, de ez semmit nem von le az értékéből." Tenessee Williamst idézi a főszereplő, a filmben mégis csak az Anna szál Az. (Anna az egyik csaj akivel kavar és forever love, Jane + Elise meg a másik két lehetőség, szintén forever, csak más.) Visszatérve Anna Az. Mi is? A helyes döntés/választás? boldogságot hozó? végzet? igazi? az aminek lennie kellett (volna)? amit a romantikus lelkületű néző magának is remél? (Az összes szál a végzethez vezet, Anna a mintául vett főszereplő Life-lehetőségmezejének legpozitívabb megtestesülése, mindegy hogy reggel Annával tojásrántottát sütnek vagy vegán étkeznek, mert a főszereplő a benne rejlő potenciált felismerni, már nem tud elveszni.

Nem kell belátni az egész utad, azt hogy hogyan teszed meg, a kishableány sem tudta, de megérezte hogy el kell mennie a boszorkányhoz lábakat kérni, és akkor is ha belepusztul, megpróbálta megszólítani a herceget hang nélkül is.  “Do or do not... there is no try.” /Yoda/
Szerencsés dolog, ha felismerjük a döntési pontot és cselekvőképesek vagyunk. Éhezésben, a hátsószobában megaláztatásban nem vagyunk cselekvőképesek, ott maximum túlélők, utána traumatizáltak. Sok embertől elveszik a felismerő képességet. Élelmiszerbolti jelenség  a gyermekét fegyelmező kioktató lecsesző megkeményedett anya, ebből csak a pénztári sorban állós jelenetet látom, ahogy a gyerekét alázza, odalépnék hogy szóljak neki, de hogyan is üthetném bele az orromat? Azt hiszem mégis valahol, talán a gyermek által soha meg nem ismert Szabadság vagyis az ehhez való joga által átvehetném azt a terhet, amit senki nem visel. A különbség aközött amivé ezek az apró hétköznapi szemétségek teszik, amiket a környezetétől kénytelen elviselni és amivé lehetett volna, akkora, hogy fel sem fog neki tűnni hogy a szüleit megkérdőjelezze, talán magát okolja majd vagy majd a saját környezetén vezeti le. De a pénztári sorban állásnál ha szólok, hogy ne bántsd az akkor még gyengébbet, megváltozik-e valami, megmenthető-e a későbbi idegbeteg agresszív frusztrált ember? Tehetetlen vagyok vagy tétlen?
Az is már egy jó dolog, ha felismerjük hogy ez az élet, amit élünk, nem a mi életünk. Azon gondolkodtam ha máshol szocializálódok, pl. az USA-ban, vajon észreveszem-e a tátongó űrt az életemben. (Eric Berne: Sorskönyv, banális sorskönyv rész)

A létbizonytalanság amelyben élek, a hóvégi babfőzelék a hétköznapi problémáimnak hitt dolgok kivetülése, az is, hogy nem tudok reggeltől estig egy "nagyobb" cselekvésnek nevezhető lépést megtenni, vagy egy afelé vezető apró lépéssel elindulni. A külső megfigyelő így láthatja legalábbis a jelenséget. A külső megfigyelő azonban szintén nem független, e világ szülöttje, egy pillanatra elhinném amit gondol, de fülembe súgta Lucifer hogy "a tett halála az okoskodás". Nincs már se tett, se okoskodás, sodródó életemet lecseréltem, most épp lebegek: eszembe jut Livi, aki ezt mondta magáról: lehet, hogy mások számára most úgy tűnik hogy nem boldogulok, és igen, sokat gondolkodom azon, mit szeretek valójában csinálni, de éppen ezért nem lesz soha midlife crisisom, mert folyamatosan kríziseket élek át. Mert nincs olyan hogy pontosan tudom hogy ezt a szakmát akarom, ráállok és azt tolom és abban vagyok sikeres, aztán 30-as éveimben kapcsolok hogy csak egocentrikusan magam szórakozására a karrieremet építettem. Ehelyett folyamatosan kríziseket élek át, ez több időt vesz igénybe mint elvégezni, bedobozolni egy sulit, de az én krízisem, a lelkem és a külvilág kapcsolatával törődő gyötrődés legalább.

Társalkodónőmtől visszafordulok eredeti mondanivalómhoz, jól lehet folyamatosan kitérek előle mert mindenféle dolgok eszembe jutnak amik kapcsolódnak hozzá. Vegyél magadhoz egy kis franciadrazsét vagy szotyit, mert lehet hogy még hosszú lesz. Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból főszereplőjéhez hasonlóan bezárkóztam a szobámba, a városban ahol élek 2-3 emberrel beszélgetek, ezenkívül még interneten keresztül a távolban élő szeretteimmel. Életem az, amikor velük vagyok és az, amikor egyedül a szobában alkotok. Amikor a városban élő emberekkel találkozom, valami feloldhatatlan idegenség, "ez az élet nem az én életem" érzés tör rám. "Az életem rég nem enyém már, vadhúsként nő a szivemen." /Pilinszky: Kihűlt világ/ Az csak egy véletlen hogy itt utazom velük a Bahnon, picit mintha láthatatlan lennék, annyira közönyösek az utasok, néha egy-egy bevándorló szemében még látok valami éberséget.

Testen kívüli állapotban lebegek, hogy milyen az? Bele kell kapaszkodnod egy-két környezetedben lévő dologba (egy barátod arca, egy ismerős XX. századi tárgy: diszkógömb vagy vasúti villanypózna) hogy visszakapaszkodj a folytatásodba. Csak gyerekkori dilemma volt, mi lenne ha egy napig más bőrében élhetnék? mi lenne ha egy napig láthatatlan lehetnék? gondoltam, de itt majdnem láthatatlannak érzem magam a közönyben, mégis jó valahol, láthatom a földalattin utazó töredékeket: emberi arcok, gesztusok, nem gesztusok, hanglejtések, tekintetek, mosogató munkában megtört testek vagy puhány mégis kinek-ha-nem-nekem-jár feszülés, smartphonet hevesen lökdöső ujjbegyeket, 2Dfigyelem, várakozások hogy valami történjen már velük. (Látok kivételt: gyermekét tényleg csodáló anya/apa, barátkozó nyugdíjas, ablakra leheletéből királylányt rajzoló afrikai kislány, stb.)

Arra a világra vágyom ahol együtt lehetünk, ahol átfagyott kezedet megmelengetem, vagy éjjel a túl meleg takaró alól kitakarlak és átölellek akkor is, ha nem tudsz róla, sose tudod meg hogy néztelek álmodban. Ez az élet részben már az én életem, mert felismertem a filmbeli Annát érme nélkül, dilemma nélkül, nem érzem hogy döntési pont volt, ellenben tér/idő egybeesés, egy pillanat a napsütésben, Irénke néni (sütijét áruló nagymama a Nyugatinál) kisugárzása elért, ja és a félelmeimmel ellentétesen cselekedtem. Az hogy új szakmát tanulok-e vagy azt az időt alkotásra fordítom, az hogy milyen nyelvet tanulok és hogyan, az hogy melyik országban élek, már csak aprócska és lényegtelen döntési pontnak érzem. Egyszerű felismerés, hogy jót fogsz cselekedni vagy a jóért, ne vesszünk el most részletekben hogy mi is a jó. Tudom hogy tudod. A Dalai Lámától olvastam ma egy idézetet:
>A Dalai Láma. Mikor arról kérdezték, hogy mi az, ami leginkább meglepi az emberiséggel kapcsolatban, ezt válaszolta:
”Az ember. Mert feláldozza az egészségét, hogy pénzt keressen. Aztán feláldozza a pénzét, hogy visszaszerezze az egészségét. És mivel olyan izgatott a jövőjével kapcsolatban, hogy elfelejti élni a jelent: az eredmény az, hogy nem él sem a jelenben, sem a jövőben: úgy él, mintha soha nem halna meg, és aztán úgy hal meg, hogy soha nem is élt igazán."<
ez meg Lajhi esti imája: "Amíg van hely és idő, amíg vannak érző lények, addig vagyok én is. Azért hogy segítsek, azért hogy szolgáljak, azért hogy elvégezzem a rám eső részt."/Dalai Láma/

Arra gondoltam hogy már holnap vehetjük a hátizsákot és nekiindulhatunk világot járni.

de amint megjelenik a félelem/(ön)bizalmatlanság, mind e fentiek semmisek és kezdődik az egész elölről vagy visszafele: hullámvasút effekt = pótcselekvés életünk, ami korunk betegsége.